NEVE: NINCS

2011 augusztus 3. 

Ezen az estén kezdődött a koppenhágai divathét. Kíváncsi voltam, milyen is egy ilyen, mivel korábban sosem voltam egyen sem. Fekete macskanadrágban, bő pólóban és napszemüvegben vágtam neki az éjszakának, este tíz is elmúlhatott már. Jól bevált iránytűm, a Tivoliban villódzó hullámvasút mutatta az utat a belváros felé. A macskakövekkel kirakott sétálóutca, a Strøget valamennyi üzlete nyitva maradt éjszakára, mindenhol leértékelt nyári holmik és a következő őszi-téli kollekciók legújabb darabjai várták a vastag tárcájú dánokat és turistákat, akik nagy része ki sem látszott a ruhákkal tömött papírzacskók mögül. Én pénz nélkül, mégis boldogan vetettem magam a tömegbe, egyszerűen csak örültem, hogy nem vagyok egyedül.

*

Egy, tőlem úgy száz méterre lévő háztömb ablakából kiszűrődő, vibráló színes fény szakította félbe ezt a céltalan csellengést, aminek hatására egy szempillantás alatt vesztettem érdeklődésem az utcán rohangáló emberek iránt. Közelebb mentem. Két felnyírt hajú, bajszos srác dohányzott az épület bejáratánál és úgy tűnt, oda tartoznak, mert elkezdtek beszélgetni azzal a ballonkabátos férfival, aki egy koktéllal a kezében érkezett épp le a lépcsőház felől.

Hamarosan egy csapat tip-top huszonéves lány követte a férfit, amiből egyből arra következtettem, hogy valami zártkörű házibuli lehet odafenn.

Toporogtam pár percig a dohányzó hipsztereket bámulva, majd mikor az utolsó Yelle szám is lepörgött az MP3 lejátszómon, mint aki tudja, merre van dolga, megindultam a sötét lépcsőház felé. Halkan, szinte lábujjhegyen osontam fel a nyirkos feljárón és imádtam, ahogy mint egy frissen felszisszentett kólában a szénsav, úgy szökik fel mellkasomban az adrenalin. 

Az ajtóhoz értem. Bekopogtam. Senki nem nyitott ajtót, hát beléptem. Egy széles folyosó vezetett a hatalmas belmagasságú, múlt század eleji, elegáns lakásba. A pop-art mintákkal díszített falon mindenfelé színes göncök és szőrmék meg maszkok lógtak; a legalább hetven négyzetméteres szobában, - ahova a folyosó vitt - pedig valótlanul szép emberek klikkesedtek és nézegették a középen állványokra kihelyezett további alkotásokat. 

Senki nem foglalkozott velem. 

A sarokban egy nett fiú DJ-zett, - olyan igazi skandináv kimértséggel, csak a fejét mozgatta kicsit a ritmusra -, mellette pedig egy rózsaszín hajú, égszínkék lakk mellényes hapsi, hosszúkás poharakba töltögetett valami zöld és narancssárga színű italokat. A DJ nálam két-három évvel fiatalabb, úgy tizenkilenc-húsz éves lehetett, de a bolondos forma korát, ha akartam volna, sem tudtam volna megállapítani. Érezhette, hogy bámulom, mert hirtelen felém fordította a fejét és a szemembe nézett. Hogy megpróbáljam palástolni egyre vörösödő fejem, elkezdtem a kezemben lévő elefántfül méretű Nöjesguiden magazinnal legyezni magam, miközben zavaromban azért elejtettem felé egy fél mosolyt. Szemmel láthatólag csak én kavarodtam bele így a szituba, mert neki széles vigyor terült szét az arcán, felém intett a kezében lévő shakerrel és kitöltött egy italt. A pohárra bökött a fejével, majd rám kacsintott, azt’ azzal a lendülettel folytatta tovább a poharakkal való bűvészkedést. 

“Skål!”

Zavaromban úgy tettem, mintha telefonon beszélnék, mikor elemeltem a koktélt. Ugyanígy néztem végig a cuccokat is, bár őszintén szólva egy mukkot nem értettem a ruhákhoz. 

“Milyen fura szerkók” - jegyeztem meg magamban, habár a fura alatt itt talán inkább az inspirálót értettem. Színesek voltak, mint a mixer srác mellénye és olyan anyagokat kombinált össze a tervező, mint a műbőr, meg a tüll. Egy tizenéves lány, korához képest szokatlan komolysággal próbált épp egy ilyen darabot a falnak támasztott hatalmas tükör előtt. Elképzelni sem tudtam, hova fogja felvenni, ha megveszi, bár a közel két éves ittlétem alatt azért feltűnt, hogy ebben a városban mindenki azt vesz fel az utcán, amit akar. Két napja például egy szakállas, hosszú hajú csávó sétált el velem szemben itt, a Strøgeten, egy szál, derékig felhúzott neon pink tangában! 

Na de nem tököltem sokáig, bőven elég volt, hogy én tudtam, hívatlan vendég vagyok. Gyorsan lőttem hát még pár képet emlékbe, lehúztam még két koktélt és azzal a lendülettel meg is indultam, hogy mielőbb eltűnjek és folytassam magányos sétám a kikötő felé. 

Ekkor odalépett hozzám egy férfi.

"Tetszenek a ruhák?" - kérdezte dánul, amit hála a nyolc hónapig tartó Radisson-os gályázásnak, értettem. Na beszélni azt már nem tudtam.., de jobb híján svédül válaszoltam. Mondtam, hogy igen, szuper, nagyon tetszik minden, de izé.. épp indulni készültem. 

"Még egy koktélt azért meginnál velem?" - kérdezte és mint kiderült, beszélt svédül is. Negyven körül lehetett, mélykék öltönyt viselt, kigombolt inggel, sportcipővel. Nálam nem sokkal volt magasabb, úgy egyhetvenöt lehetett. Szőke hajú, barna szemű, kifejezetten megnyerő, szimpi fickónak tűnt.

"Hm, najó - hebegtem - Az még azt hiszem, pont belefér."

"A nevem Daniel. Daniel Dencik." - nyújtotta mosolyogva a kezét.

Én is bemutatkoztam. Daniel az akcentusom és a nevem hallatán úgy tűnt, még kíváncsibb lett.

"Nem svéd vagy, ugye? A divat hétre jöttél ide?" - faggatott, majd afelől érdeklődött, mivel foglalkozom. 

Abban a pillanatban levert a víz. Hát jó kérdés! Ki kellett találnom valamit. 

“Úgysem látom többet, mégis mit veszíthetek?!” - gondoltam. Elmeséltem hát neki, hogy - természetesen - kifejezetten a divathétre jöttem, és amúgy én magam is tervező vagyok. Ez jól hangzott. Néhány mondat után egészen bele is jöttem. Csak meséltem és meséltem tovább, mintha bármi is igaz lenne, rajta pedig látszott, hogy elhitte és komolyan vette minden szavamat.

"Jártam már Magyarországon - szakított sejtelmesen félbe, szinte suttogott - úgy hallottam, arrafelé meglehetősen sok, megmagyarázhatatlan dolog történik!"

"Igazán?!" -kérdeztem kissé gyanakodva, bár jobban meglepett, hogy tud egyáltalán bármit is Magyarországról.

"Paranormális dolgok! Emberek és tárgyak tűnnek el, minden ok nélkül!" - amit olyan nagy beleéléssel mondott, hogy a világ legnaivabb embereként még nekem is muszáj volt felnevetnem.

"Hát persze! Ha a húgom a gardróbom környékére téved, akkor minden bizonnyal!" - erre már mindketten nevettünk.

"Várj, ismered a házigazdát? Bemutatlak neki! Gyere!" - és ezzel odarángatott egy középkorú, púderfelhőben úszó szőke nőhoz, aki értetlen mosollyal, de rendkívül kedvesen fogadott. 

Ekkor mutattak be életemben először, mint “ruhamárka alapító”. Nem tagadom, élveztem és mivel ebben a pillanatban fogalmam nem volt, mit akarok kezdeni az életemmel, egy kicsit talán én magam is elhittem, hogy egy nap még akár ez is válhat belőlem. Daniel elmesélte, hogy személyes jó barátja a tervezőnek, aztán valószínűleg beüthetett nála is a Green Widow, mert egy pár másodpercig elhallgatott és csak toporgott, majd így folytatta:

"Lenne kedved tovább menni valahova?"

"Hm, merre? - kérdeztem - Egy kis bulihoz talán lenne kedvem."

"Nem tudom, de ha elindulunk, kitaláljuk! Vaaagy.. mehetnénk mondjuk a Kødbyen-be, ahhoz mit szólnál? "

"Ismerem azt a helyet! - örültem meg az ismerős névnek - Voltam ott tavasszal, jó hely."

Még páran hozzánk csapódtak a lépcsőn lefelé menet. Daniel biciklivel volt, így egy kicsit lemaradtunk a társasághoz képest, és úgy beszélgettünk végig. Megtudtam, hogy írással foglalkozik, és hogy elvált, ő itt Koppenhágában, a gyerekei és az anyjuk pedig Stockholmban élnek. Mesélt még arról is, hogy újabban filmeket is rendez.

“Pár nap múlva indulunk Grönlandra. Egy hónapig forgatunk egy dokumentumfilmet a globális felmelegedésről. Fel kell kötni a gatyát!”

Közben meg is érkeztünk a Kødbyen-be. A Kødbyen egy vágóhídból átalakított szórakozóhely Koppenhágában, ahova leginkább a helyiek járnak, nem egy turista célpont. Olyasmi, mint az R33 volt Budapesten a 9. kerületi vágóhídnál, azzal a különbséggel, hogy itt több bulihelyszín volt egyszerre.

"Gyere, tudom is, hova menjünk! Megmutatom neked itt a legnépszerűbb helyet."

Azzal átvágtunk a kisebb focipálya méretű belső kertben iszogató tömegen, mert ez a bizonyos hely a Kødbyen túloldalán volt. Egy élet volt, míg sikerült odafurakodnunk a pulthoz, de nem bántam, mert a kedvenc Strokes albumom, az Is this it szólt, amitől hirtelen az emberek is mind egy csapásra jófejnek tűntek számomra. Ekkoriban kaptam rá a gin-tonicra, most is ezt kértem és bár nem dohányzom, megkívántam egy szál cigit is, úgyhogy kimentünk, bár ott sem voltak kevesebben.

"Jó ez a hely, mi a neve?" - kérdeztem, miközben meggyújtottam egy arany Marlborot, amiből egy egész dobozzal találtam előző nap a Frederiksberg parkban.

"Ennek a helynek nincs neve!" - vágta rá hozzá illő sejtelmességgel, ami úgy tűnt, hozzátartozik a stílusához.

"Mi?! Nincs neve?"

"Nincs. Nemrég volt tulajdonos váltás, és az új főni úgy döntött, nincs szüksége névre ahhoz, hogy sikeres legyen a hely. És végül erről lett híres. Hogy nincs neve."

"Wow." - és tényleg fantasztikusnak találtam a dolgot.

Akkor az órámra néztem.

"Te jó ég, azt hiszem lekéstem az utolsó vonatot! Francba, most akkor gyalogolhatok vissza Österbro-ba..." - konstatáltam bosszúsan, mert napok óta ez ment. Úgy terveztem, ezen az estén végre három előtt ágyba keveredek.

"Ugye tudod, hogy ezt nem engedhetem? - terelte hirtelen komolyra a szót Daniel - Nem lakom messze, gyere fel, van otthon még egy biciklim, szívesen kölcsönadom. Tényleg! Majd holnap visszahozod." 

Szinte már gyanús volt a kedvessége, de a bizalma még inkább meglepett.

"De hát még két órája sem ismerjük egymást! És már kölcsönadnád a biciklidet??" - kérdeztem tőle.

"Hm. Igen, bízom benned. - felelte - Olyan lánynak tűnsz, akiben meg lehet bízni." 

Erre büszkén kihúztam magam és bólintottam, hogy oké, végülis why not.

Tényleg hamar megérkeztünk hozzá. 

“Lift sajnos nincs, de a kilátás kárpótol majd, meglátod!” - mondta, miközben sportosan a vállára kapta a bringát és elindult a lépcsőház felé.

"Hú, hányadik emeleten laksz?" - kérdeztem lihegve, miután már elhagytunk egy jó pár lépcsőfordulót.

"Az ötödiken, a legtetején! - válaszolta - Mindjárt felérünk, ne aggódj!"

A kecó még annál is jobban lenyűgözött, mint képzeltem. 

A bejárati ajtó egy tágas konyhába nyílt, ami az étkező is volt egyben. 

"Gyere, körbevezetlek!" - mondta. A dolgozószoba felé indultunk el, ami a konyhából balra nyílt. A szobában egy hatalmas íróasztalon, - rajta egy iMac-en, egy klaviatúrán, az egéren meg néhány szétszóródott gemkapcson - kívül szinte semmi nem volt, csak egy kis ágy a sarokban. 

"Néha meglátogatnak a gyerekek, olyankor egyikőjük itt alszik, a másik velem. “ - mondta, majd lendületesen továbbhaladt a következő helyiség felé, amit egy plafonig érő duplaszárnyú üvegajtó választott el ettől a szobától.

Nem tudtam betelni a látvánnyal és a lakás hangulatával. A falak és a bútorok is fehérre voltak festve és bár kint sötét volt, a hatalmas ablakokat elnézve biztos voltam benne, hogy mikor világos van, minden sarokba elér a nap.

Szóval a dolgozó szoba után egy kis helyiségbe vezetett, ahol egy régi, úgy fél méter széles fa asztalka volt az ablak felé fordítva. 

"Legtöbbször itt szoktam írni." - mutatott rá az asztalon heverő jegyzeteire, majd tovább vezetett a nappaliba.

Az ablakból a szomszéd parkra, a vasútállomásra és jó öreg ex-munkahelyem, a kivilágított Radisson Hotel tetejére is rá lehetett látni, és ahogy kihajoltam, a mámortól még a leküzdhetetlen tériszonyom is elszállt egy pillanatra.

"Te jó ég, de laknék itt!" - jegyeztem meg magamban.

"Hm. - nézett rám - Miért nem jössz hát ide és laksz itt?" - kérdezte hozzáillő szórakozottsággal. Afene, gondoltam. Akkor lehet, hogy mégsem magamban mondtam?!  

"Nem, nem úgy értem.. - nevette el magát - csak tudod, én három nap múlva elutazom és amúgy sem lenne baj, ha lenne, aki addig gondozza a növényeimet és vigyáz a lakásra." 

Végülis a dán orchideák locsolásában már volt két hét tapasztalatom, lakásra pedig nagyon szívesen vigyázok, főleg egy ilyenre! Arról nem beszélve, hogy Eleni és Costas már úton voltak vissza Görögországból, így pár napon belül ki kellett tőlük cuccolnom.

“Igazából… tulajdonképpen… szeretem a növényeket és szívesen segítek, szóval miért is ne?!” - válaszoltam, miközben bambultam magam elé és egy pillanatra elkalandoztam a gondolataimban. Érdemes okosan kívánni, mert hamarabb megvalósul, mint gondolnád.

"Szuper! - zárta rövidre a dolgot. - Akkor holnap délután gyere át a kulcsokért, és megmutatok mindent, amire szükséged lehet. Viszont már elég későre jár, szerintem itt kéne aludnod." - és kivételesen, vagyis aznap már másodszorra nem ellenkeztem, mert addigra már bíztam benne annyira, hogy tudjam, nagy baj itt nem érhet. Na meg mert valahogy a biciklivel városon át robogás sem vonzott már annyira. 

Egyszerre voltam rettenetesen fáradt és izgatott azzal kapcsolatban, hogy maradhatok még két hetet Koppenhágában és gondolkodhatok az életemről, mielőtt tovább indulok Malmőbe Évához, onnan pedig fel Stockholmba, a Popaganda fesztiválra. 

Mintha még nem lett volna elég a sok koktél és a gin tonic, Daniel elővett egy vörösbort, amit szépen apránként meg is ittunk az ebédlőasztalnál. Mesélt még kicsit a következő könyvéről, aminek még nem találta ki a címét, pedig már majdnem készen volt. 

“Még az is megfordult a fejemben, hogy én sem adok neki címet. Tudod, nem kell név a sikerhez!” - viccelődött.

A kiszolgáltatott helyzet ellenére volt bennem valami megmagyarázhatatlan nyugodtság vele kapcsolatban, ami csak tovább erősödött, amikor megágyazott nekem a nappaliban, a kanapén.

*

A hosszúra nyúlt este és a sok bor miatt reggel el voltunk csigázva mindketten, de izgatott voltam, mert ismét volt valami új a levegőben.

"Akkor gyorsan hazamegyek, összeszedem magam és délután találkozunk!" - pattantam fel lelkesen kócos fejjel a kanapéról. 

"Persze, igen, akkor délután..." - szólt vissza Daniel, másnaposságtól meggyötörve.

*

Mikor délután visszamentem, fehérborral várt. 

"Ez a te könyved?" - érdeklődtem a Chihuaua feliratú szebb napokat látott, piros-fehér könyvkupacra mutatva, miközben a vászoncipőmet hámoztam le az ajtóban magamról.

"Igen, de nagy része a példányoknak elázott a pincében, igy hivatalosan már nem fogom tudni ezeket eladni. Van még egy jó adag a konyhában.” Belelapoztam. Dánul volt, így elsőre nem sokat tudtam hozzáfűzni, de megígértem, hogy tanulmányozom majd, míg itt vagyok. 

“Abba miket írsz?” - mutatott rá a táskámból kikandikáló füzetre, miközben a borokkal egyensúlyozott a másik kezében.

“Jaa, abba? Semmit, igazából… - az igazság az volt, hogy épp az előző napi kamuzásom által megihletve összeraktam egy suta tervet a Frederiksberg parkban. Egy ruhamárka tervét, aminek a lényege az lenne, hogy mindenféle grafikákat tennék valahogy mindenféle ruhákra. De ezt nyilván nem mondhattam, hiszen ő ugye úgy tudta, már ezt csinálom! 

“Mindig, mindenhova viszek magammal egy füzetet! - igyekeztem rövidre zárni a beszélgetést - Mikor egyedül vagyok és kavarognak a gondolataim, írok, ami megnyugtat és segít rendet rakni a fejemben.”

“És most miről írogatsz?” - kérdezte hajthatatlanul. Én meg hogy tereljem a szót a ruhákról, meséltem neki a franchhoek-i páviánokról, a malmöi anarchistákról, a vasárnapi Istentiszteletekről, a gettóról. Úgy figyelt rám, ahogy még soha senki.

“Szóval most épp ilyesmikről írogatok. - fejeztem be a közel egy órás fecsegést - Ilyen utazós sztorikról.”

“Mhm. Nagyon izgalmas, ahhoz képest, milyen fiatal vagy. - meredt maga elé, majd újra rám nézett.

“Nem akarsz könyvet írni ezekről a sztorikról?” - 

kérdezte - "P. P.! A te neved is alliterál, mint az enyém! - lelkendezett gyermeki örömmel. - Figyi, írj egy jó könyvet, aztán egy nap filmet csinálunk belőle és együtt lesz híres a nevünk!" -  mondta, miközben még a kezeit is kinyújtotta az ég felé.

“Najó! - nevettem egy jót ezen - “Sok volt a bor!” - ugrottam fel a fotelból, hiszen közben beesteledett, neki pedig még be kellett fejeznie a pakolást a grönland-i útra. 

"Igazi viking hajóval utazunk majd! - mondta és a csillogás a szemében nemhogy szűnni nem akart, de még tovább fokozódott. - Expedition to the End of the World! Ez lesz a film címe. Meg kell majd nézned, ha elkészül!” 

Búcsúzásként dedikált nekem egyet a Chihuahua elázott példányaiból. Én pedig teljesen bezsongva, ennek az elképesztő lakásnak a kulcsával a zsebemben mentem vissza az Østerbro-i lakásba, hogy kitakarítsak és elbúcsúzzak Eleni és Costas orchideáitól.

Átcuccolásom napján tűnt fel, hogy az Istedgade valójában Koppenhága vöröslámpás negyede. A főállomástól dél-nyugatra húzódó hosszú utca telis-tele volt erotikus boltokkal és a szeles időjárás ellenére is lazán felöltözött nők álldogáltak mindenütt. De izgalmas pici dizájner boltok is voltak, én elsősorban ezeket bújtam, valahányszor bementem Danieltől a városba.

Épp ilyen ötletelős, boltjárós napot terveztem, amikor már a városközpontba érve leszólított két szimpatikus, mosolygós szőke lány. Nyakukban színes virágfüzér lógott és bár tökéletesen beszélték az angolt, az akcentusukból arra következtettem, hogy nem dánok, de nem is angol anyanyelvűek. Egy különleges tea szórólapját osztogatták, ami mikor leöntik vízzel, elmondásuk szerint csodaszép virág formájúvá változik. 

“Honnan jöttetek, lányok?” - kérdeztem, mert tényleg érdekelt. Rég találkoztam ilyen közvetlen és szórakoztató emberekkel fényes nappal, az utcán. Erre a lányok színlelt értetlenkedéssel egymásra néztek, majd szinte szinkronban felelték bűbájos mosollyal az arcukon:

“Well, we’re international!” 

Kétség nem fért hozzá. 

“Na és hol lehet megkóstolni ezt a szép teát?” - tereltem másra a szót.

“Pompás kérdés!” - mondta a magasabbik. - “Mit csinálsz ma este?” - kérdezte. Nekem valójában minden napom úgy indult ezekben a hetekben, hogy nem volt semmi különösebb tervem, így hát belementem egy találkába aznap estére a lányokkal.

*

Hétre beszéltük meg a cometogethert az Istedgade és az Absalonsgade sarkán. Legnagyobb meglepetésemre nem ketten vártak, két fiú és három lány állt még a csajok mellett.

“Hej! Sascha.” - mutatkozott be elsőre a jobb szélen álló, turcsi orrú, szeplős, tejfelszőke lány. - Ő itt Camilla, Lalou, Morten és Andreas. - mutatta be sorra barátait, akik egytől-egyig úgy néztek ki, mint Sasha. Ki fiú, ki lány kivitelben. Mind dánok voltak.

“Nem tudtam, hogy ennyien leszünk, de mindig jó új barátokat szerezni. Örülök!” - mondtam és azzal a lendülettel bevonultunk a hozzánk legközelebb lévő bárba. Kérdeztem, honnan ismerik a lányokat, mire mondták, hogy őket is nagyon érdekli a tea. Lalou kikért öt sört, a virágárus lányok pedig - ahogy én hívtam őket magamban és akiknek a nevét továbbra sem tudtam - a három legdrágább koktélt. 

“Tessék sweety, ez a tied!” - mondták mézes-mázasan. 

“Ó jee, köszi! - örültem meg a gáláns felajánlásnak, ugyanis én világéletemben sajnáltam a pénzt az ilyen kis esernyővel díszített vodkás gejl csodákra.

“Skål!” - mondtuk mind egyszerre. - “Az estére!” - mondta Lalou, majd jelentőségteljesen Andreasra nézett.

Nagyon random volt az egész. Egy pillanatra elképzeltem, hogy egy Daniel által rendezett filmbe csöppentem, de nem sokáig tudtam erről flesselgetni, mert a sok ital után rettenetesen kellett már pisilnem.

“Ha megbocsátotok srácok, én most kimegyek a mosdóba” - mondtam már kicsit becsiccsentve a mellettem ülőknek és elindultam a pincében lévő mosdók felé. 

“Pálma, várj!” - kiáltott utánam a lépcsőn lefelé szaladva Andreas, aki kezét felém nyújtva közelített felém. Világító kék szeme aggodalmat sugárzott, majd mikor utolért, a vállamra tette a kezét.

“Nincs sok időnk és valamit tudnod kell ezekről a lányokról!” - mondta szinte némán artikulálva szájával, nehogy valaki meghallja. - “ Sashával és a többiekkel napok óta figyeljük őket az utcán, sok egyedül sétálgató fiatal lányhoz odamennek, jófejnek adják ki magukat  és találkozót beszélnek meg velük estére. Kezdettől fogva nagyon gyanúsak nekünk és most ezért vagyunk itt, hogy kiderítsük, miben sántikálnak. - folytatta - Láttunk téged ma délután beszélgetni az utcán velük és így ismeretlenül is elkezdtünk aggódni érted. Arra gyanakszunk, hogy a lányok prostituáltakat toboroznak valakinek.” - ennyit tudott elmondani, mert az egyik szélsebesen utánunk viharzott.

“Kedvesem, lassan itt lenne az idő, hogy megkóstold a teát! - mondta mézes-mázas hangon, de már egy csöppet türelmetlenül. - Fent vár egy  ismerősünk kocsival, a teakóstoló pedig nem messze innen, egy lakásban van!”

Andreas a háta mögött hevesen csóválta a fejét és még a kezeivel is mutogatott, hogy nehogy elmenjek velük. A lányra néztem.

“Köszönöm a kedvességet, de azt hiszem, mégsem érdekel a tea! - válaszoltam némi színlelt tisztelettel, mégis az eddigi hangerőmnél jóval halkabban. Nem tudom, mi történne “Daniel filmjében” ezután, de időm sem volt gondolkozni ezen, mert a csajszi erre teljesen kiakadt, felszaladt és társával együtt feldúltan kiviharzott a bárból.

Az este hátralévő részét újdonsült dán megmentőimmel töltöttem, de inni már nem ittam semmit vízen kívül.

*

“Hát ez meleg volt!” - huppantam le a kanapéra már a lakásban az ázott Chihuaua kupac mellé, miközben Daniel kérdése kattogott a fejemben. Nem éreztem többé nevetségesnek a könyvírás gondolatát. Sőt! Egyenesen úgy éreztem, nagy útkeresésem elérte célját, én bizony író leszek, ha fene fenét eszik, akkor is. Annyi sztori összegyűlt mostanra, na meg figyelmeztetnem sem ártana az embereket, hogy ne álljanak szóba idegenekkel. Vagy pont, hogy de.

Elképzeltem, milyen idilli és egyszerű lehet írónak lenni.

“Fél év Koppenhágában, fél év Phuketben, pont, ahogyan Daniel csinálja! És közben csak írogatni kell ilyen meg olyan megtörtént sztorikról, ez megy a hülyének is!” - terültem szét teljes megvilágosodásban a kanapén.

A dolgozószobában álló hatalmas íróasztalhoz ültem és magam elé vettem egy üres papírt. 

“Wonderland” - írtam fel egy hófehér lapra, utalva ezzel a sok szürreális alakra, akikkel az elmúlt években összehozott az élet.

Egész este flowban voltam és írtam. Kézzel, tele vagy harmincöt ánégyes lapot. Mikor végeztem, visszahelyezkedtem a kényelmes kanapéba, hogy elolvassam a remekművet. 

“Bakker, de bénán írok!” - dobáltam egymás után a lapokat golyóba gyúrva a szoba másik sarkában lévő szemetesbe. Úgy hajnali négy környékén vetettem el végül a könyvírás gondolatát.

“Ég veled, Wonderland!” - korrigáltam a címét a meg nem született műnek.

Kisétáltam a mosdóba, belenéztem a tükörbe és megállapítottam, hogy még húsz centi hiányzik ahhoz, hogy olyan hosszú legyen a hajam, mint amilyenről gyerekkorom óta álmodok. 

Az ágyban még gyorsan rákerestem Facebookon a Blooming Flower Tea oldalra, aminek összesen 11 követője volt, de ez volt az utolsó emlékem erről a napról.

“Elkapta a titokzatos kerítőnőket a koppenhágai önkéntes nyomozóbrigád!” - ilyen és ehhez hasonló újság címlapok repkedtek a szemem előtt, mígnem teljesen elnyomott az álom.

“Na, hát könyvem az nem lesz - jegyeztem meg reggel, mikor a konyhába menet megbotlottam a papírgombócokkal teli szemetesben - de... ez ruhás dolog nem rossz!” - tereltem végül el gondolataim a kudarcról, majd cipőt húztam, hogy elinduljak aznapi magányos sétámra. 

*

Fun fact: Daniel Dencik "The Expedition to the End of the World" című, klímaváltozásról szóló dokumentumfilmjét két évvel később bemutatták Budapesten, a Toldi Moziban, amit ennek a történetnek az emlékére ajánlottam be a szervezőknek.