A FRANSCHHOEK-I DÉLIBÁB

     A franschhoek-i csúcsok felé menetelve egy öreg furgon köhécselt el mellettem, tarkómat pedig már pirosra pörkölte az afrikai hegyi levegő. Megadtam magam. Lerogytam a kőkupacra, ami a meredek szerpentin szélén állt összehordva és kibányásztam a táskámból utolsó folyadék forrásom, egy kövér narancsot. A völgyből időnként felcsapó szél seperc alatt megszárított. Aww, ha már most ilyen szép a táj, milyen lesz majd, ha felérek! Merengtem.

Ekkor egy fülrepesztő sikítás csapott ki mellőlem a bokorból. 

Aztarohadt! - pattantam fel egyensúlyomat elvesztve a kőhalomról. Egy igazi hús-vér pávián! Pirosseggű! És még egy. Meg még egy. És még kettő! Nyolcig is számolhattam volna őket, de okosabb ötletnek tűnt ordítva rohanni vissza a faluba. Lefele bezzeg pillanatok alatt ment. Az ijedtemben szétnyomorgatott narancs leve csorgott minden irányba a karomon. Ja, hogy ez kellett nekik! Hát mostmár mindegy.

Egy szó mint száz, így történt, hogy végül a völgyben, a tó partján csaptam fel a könyvet, amit a hegy tetején szerettem volna olvasni. 

Képzeld el, hogy ott állsz a saját temetéseden, a koporsód felett. 

Rúgta be az ajtót kopogtatás nélkül az első mondat, amin megakadt a szemem. 

Kik állnak a sírod körül és milyen örökséget hagytál magad után a világban?

Kivettem a fülemből a zenét, elfeküdtem a tó gazos partján és tovább olvastam. Kijelenthetem, hogy veszettül érintettek ezek a sorok.

Ezen a ponton meg kell említenem, hogy Dél-Afrikában még a csillagok is másképp világítanak. Erre úgy eszméltem, hogy egészen az estébe olvastam magam. De hogy másképp állnak, az tuti, mert sem a göncölszekeret, sem azt a másik csillagképet nem találtam, aminek bár a nevét nem tudom, otthon mégis mindig felismerem. 

Az a helyzet - bámultam innentől a könyv helyett a kuszán álló csillagokat - hogy már húsz éves elmúltam, mégis rohadtul nem vágom, miért is születtem erre a világra. Viszont egy valamit szeretném, ha akkor itt és most leszögeznénk és igen, azt hiszem, a csillagokhoz beszéltem. Bármit is kell alkotnom ezen a Földön, ezennel hivatalosan is vállalom, ha mindehhez megkapom azt, amire cserébe vágyom: egy tetőtől-talpig parádés életet. Ó, és további igényem, - folytattam az egyezkedést legyen az bárki, akivel - hogy vezessen el azokhoz az emberekhez, akikkel együtt ezt az egészet a legjobban kimaxolhatom, akikre azt mondhatom: they are MY PEOPLE.

Ekkor becsuktam a szemem és a semmiből egy arc jelent meg előttem. Szőkésbarna haja volt, mint nekem, arca hosszúkás, a szeme világos. Furcsa nyugalom áradt belőle. Ez egy pillanatra engem is békével töltött el, aztán mégis megborzongtam az úgynevezett látomástól. 

Vagy talán attól, hogy úgy éreztem, valaki figyel. Gyorsan felkeltem a földről és a szállás, a két csillagos lodge felé vezető legrövidebb utat kerestem a szememmel. Eszembe jutott a motyogó torz fickó kővel a kezében, aki reggel a közérttől majdnem a szállásig követett. Jajj, ugye nem az a flúgos az már megint? Vagy egy oroszlán? Laknak itt egyáltalán oroszlánok? Bár ha választhatnék, inkább az oroszlánt választanám. Vagy a páviánokat.

Ekkor megrezzent a mögöttem álló fa alsó, nagy ága és két, gigászi bagoly szállt le egyenesen elém, a tó partjára. Fejük háromszázhatvanban pásztázta a teret, mint egy radaros rejtett kamera, majd megállt a szemük rajtam. 

Hát elég aranyos kis kukkolók vagytok ti, mondtam nekik, majd megnyugodva konstatáltam, hogy a tó, ahol voltam, konkrétan a szállásunk mögötti réten volt.

A lodge-ba visszaérve türelmetlenül vártam, hogy Noni elkészüljön a vacsorával. Kopogott a szemem ezután a nap után.

Délután találkoztam három svéddel! Mondta Noni, miközben a hatalmas tintahalakat rakosgatta egymás mellé a tepsibe. Meghívtam őket vacsira!

Mi? Itt, a lodge-ban?

Csak kérdezni kellett. A három, harmincöt körüli pasi egy karton franschhoek-i fehér borral toppant be az étkezőbe. Hamar baráti jókedv kerekedett a hat palack nedűből és a tintahalak is pikkpakk elfogytak.

Jonas, Carl és Thomas lelkendezve mesélték, hogy három hétig roadtripelnek egy bérelt autóval, holnap indulnak is tovább Stellenbosch-ba, de útközben még megszállnak egy Franschhoek környéki borászatnál. Ez annyira pompásan hangzott, hogy megígértettem velük, visznek magukkal.

*

Reggel 7 órakor, megpakolt hátizsákkal vártam rájuk a lépcső alján.

Gomorron, jóreggelt, battyogtak le komótosan. Hát te hová készülsz ilyen korán? Kérdezte Carl.

Én? Én megyek veletek Stellenboschba! 

Értetlenkedtem.

Ők semmi ilyesmire nem emlékeztek. Pár perc tanácskozást követően Jonas felém fordult:

Hát, ööö, oké. De előre szólok, hogy ez drága lesz! Van elég pénzed?

Nekem ne lenne! A kaland lehetősége csábítóbb volt, mint a bankban tárolt, megspórolt koronák.

A borászat, ahol megszálltunk, valóban mesés volt. Utolsó petákig kifizettem a részem, és hab volt a tortán, hogy a kézzel írt nyugtára még egy kacsintós szmájlit is kaptam a birtok tulajdonosától.

Mikor kiértem a kertbe, Jonas és Carl egyszerre ugrottak bombát a medencébe. Onnantól kezdve pedig vég nélkül ment a vedelés. 

*

Stellenbosch Festival! Hirdette lassan minden óriás plakát, ahogy hagytuk el másnap reggel a csendes borvidéket és közeledtünk a környék legendásan pezsgő diákvárosa felé. De mint kiderült, borkóstolás és jókora bebaszás volt a program erre a napra is.

Srácok, figyi. Lehetne-e… hogy ma kiraktok engem ezen a fesztiválon és este felvesztek hatkor ugyanitt? Célozgattam rá, hogy én már nem bírok több bort meginni.

Nekem végülis mindegy, tanakodott szakálla alatt Carl. 

Ja, ja, persze! Bólogatott Jonas. Elhajtottak. Azért még a lelkemre kötötték, hogy vigyázzak magamra.

*

Az utcákon sétálva akármerre fordultam, színpadok, feneküket riszáló fekete és búr diákok tömegei tomboltak. Hopp és néha hirtelen megállt a zene. Mire ők szintén megdermedtek, majd újra dübörögni kezdtek a hangfalak és a parti is folytatódott tovább. Ez így ment, on and on.

Hey girl! It’s the south african style!! - szambázott el mellettem egy tizenhét körüli, magas fekete lány. Látta, hogy tátott szájjal bámulom, mi a fene folyik itt. Innen felszökkent egy platós kocsira, ahol tovább nyomta a táncot öt másik barátjával.

Egyébként ugye tudod, hogy, nem mindenhol mászkálhatsz így egyedül fehérként, ha kedves az életed? Kiálltott le a lány. Látod azt ott? Mutatott a nem is olyan messze szálló füstfelhőre a város határában. Na ott már rég eladták volna a májad. Mondjuk az enyémet is, haha, meg bárkiét! Nevetgélt, bár én semmi vicceset nem találtam ebben. Habár az azért eszembe jutott, hogy én a helyükben nem most lopnám el a májam, mert szegény még mindig az előző estét nyögi.

Egyébként házibuliba megyünk, ha van kedved, pattanj fel!

Nyújtotta a kezét.

Vízes volt a lábam, öt perce még egy habparti kellős közepén toporogtam a helyemet keresve. Kifacsartam a szoknyám alját, ezt követően másztam fel hozzájuk a platós kocsira. 

Aloha! Hajolt oda hozzám, hogy megöleljen. Dena vagyok! Üdv a fedélzeten! Villantott egy hófehér mosolyt, majd kontyba csavarta dús, bongyori fekete haját és együtt ugráltunk tovább a kocsi hangfalából maxon dübörgő dél-afrikai zenére.

Zötyögött már vagy tizenöt perce a partitruck, a városhatárt jelző táblát is elhagytuk. Na de bakker egy ökörhugyozás is egyenesebb annál, mint ahogy ez a sofőr srác vezet. Épp ezen agyaltam, mikor hirtelen megtolta még egyszer a gázt, bezúzott egy rossz minőségű mellékútra, majd hirtelen megállt. Ő volt Viktor, Dena pasija. Denáék olyan vidáman ugráltak le a kocsi hátuljáról, hogy hirtelen én is elfelejtettem azon aggódni, vajon hol a rákban vagyunk.

A rozsdás kertkaputól egy törött téglákkal kirakott járda vezetett be a házhoz. A falak egy része ki volt verve, a földön törmelékek és üres sörösüvegek mindenhol szanaszét. Már mindenki bent volt és elvegyült a többi itt táncikáló húsz-huszonöt másik diákkal, Dena pedig hangosan kiáltozott, hogy menjek én is, mert jó a buli. 

Viktor az autóját támasztva, hatalmas magnóval a vállán gyújtott rá sorra a cigikre és szemmel láthatóan nagyon élvezte, amit csinált. 

Hé! Te! Kérsz egyet? Biccentett felém a fejével.

Nem kösz, nem dohányzom! Vágtam oda magabiztosan. De olyan felhőtlenség sugárzott belőle, hogy tulajdonképpen elirigyeltem tőle az érzést. Én is rágyújtottam, mire Dena és Viktor összenevettek, majd ellágyulva rámnéztek.

Édesem, te még sosem cigarettáztál, igaz?! - kérdezte mosolyogva Dena. Én meg persze büszkén kihúztam magam és mondtam, hogy ezt bizony jól látják, mert én, soha!

Hát akkor ezt figyeld, mondta Viktor, majd egy hatalmasat szippantott a cigijéből és vett egy még hatalmasabb levegőt, amit egy darabig bent tartott. 

Vááááááááá! Fújta ki a füstöt ezután az ég felé.

Most te jössz! Fordult felém miután befejezte a mutatványt.

Mintha a pokol szállt volna alá a tüdőmbe, úgy köhögtem az első igazi slukk után. 

Nyugi, mindenki így kezdi! Nyugtatott meg Viktor, mintha mindenki rá akarna szokni erre az anyaszomorító szokásra.

Stop.

Na és akkor ezen a ponton teljesen őszinte leszek. A helyzet az, hogy tizenhárom évvel később írom ezeket a sorokat és halvány lila gőzöm nincs arról, hogy mi történt ezután és hogy hogyan jutottam vissza a városba. 

Mindazonáltal ahogy megbeszéltük, Jonasék hatkor begurultak a Stellenbosch Fesztivál parkolójába, innen pedig meg sem álltunk Fokvárosig, ahol Noni, Duhan Merwe úrral, a lodge gondnokával együtt várt rám a waterfront-i bevásárlóközpont bejáratában.

Veszek egy autót! Lelkendezett egyből. Duhan eldob minket a farmra, ahol árulják a kocsit, amit kinéztem! 

Hamar elröppent az egy hónapos ittlétem, de ennek a kis Fiat Pandának hála, legalább az utolsó hétvégét együtt tölthettük a nővéremmel. Egy percig sem volt kérdés, hogy a tengerpartot, a Tábla hegységet, végezetül pedig a Jóreménység Fokát látogatjuk meg.

Jóreménység. A végtelen óceánt bámulva az bizony volt bennem, nem kevés. Ezt vittem haza magammal szuvenír gyanánt Budapestre, mert másra már nem igazán tellett. Nem először nulláztam le a bankszámlám, de bíztam benne, hogy majd úgyis lesz valahogy.